Az egykori Budai Kaszinó szépen felújított termeiben ülünk, teltházas koncerten. Azért termeiben, mert az eseményeket egy kisebb teremben kivetítőn is lehet követni (a nagyteremben már nincs ülőhely).
A színpadon zenészek, hangszereik nagymesterei, invenciózus, sokoldalú (a gyémánt ragyogása), energiával és kreativitással teli emberek, akik most éppen velünk vannak ezen az estén, de látszik/hallatszik, hogy ez az „itt és most” megismételhetetlen, mert része valaminek, ami mindig változik és mégis mindig ugyanaz. Ülünk megbabonázva a zenefolyam partján, megérkeznek, előtűnnek dolgok, dallamok, érzések, hangulatok, majd ahogy feltűntek, úgy el is enyésznek.
Már csak egy dallam vagyok, majd néhány hang, aztán a csend.
Először trióban játszik Borbély, Lukács és Dés. Igazi jazz, a magjában egy sztenderd, de a három zenész, három világ, három vezető, akik az Egészet három oldalról szemlélik, mutatják, tartják a fénybe. Nézd a fények játékát, keresd a rendet a zűrzavarban, mert minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobban. Aztán a trió kvartetté, majd kvintetté bővül, megjön a bőgő (Barcza Horváth) és megjön a Tánc és a Ritmus embere (Farkas Zoltán Batyu). És a színpad felrobban.
Ami van, sugárzik, ömlik, zuhog a színpadról már nem jazz, nem népzene, nem világzene. Ha a zenének van mélysége és magassága, akkor mi megjárjuk mindkettőt, sötét kútba zuhanunk és vakító fényben emelkedünk a magasba. Kiderül, hogy a moldvai, gyimesi, eleki népzene iszonyú energiákkal rendelkezik, akár az atom energiája, amely városokat világíthat ki vagy pusztíthat el, de csak ha értő kéz nyúl hozzá, ha van, aki uralja ezt az ősi őrületet, az életnek és mozgásnak ezt az esszenciáját.
Farkas Zoltán Batyu ez az ember. Táltossá válik, ceremóniamesterré, minden szem rátapad, a tánca felülmúlhatatlan összegzés, az ütőhangszerei a lehetőségek határait feszegetik. És ez még nem elég. A zenei történéseken belül Batyu kihívja a bőgőt, majd a dobot, ahol a duóban muzsikálás elementáris erejű ritmus-ünneppé válik, minden a határokat célozza, meddig gyorsulhat a tempó, mennyi részlet (tizenhatod, harmincketted) zsúfolódhat még a zenébe, milyen meglepetés lesz a következő másodperc, és végül hogyan érik el együtt a tetőpontot, amikor meghal a zene.
Lukács cimbalomjátékát órákig tudnám hallgatni. Amikor játszani kezd, fellapoz egy regényt, felolvas néhány oldalt, amitől tűzbe jön az ember, de most le kell tenni a könyvet, jönnek a többiek, az ő életüknek is részévé kell válni itt a színpadon.
Borbély maga a zeneiség. A legkülönbözőbb fúvós hangszerek virtuóz megszólaltatója, és mindennek a zenei alapja. Szólhatna csak róla a koncert, de tudja, mikor kell előre engedni a többieket. Mert csak együtt juthatunk el oda, hogy a széttört rendet megpróbáljuk újra összerakni, egy pillanatra talán meg is valósul, aztán újra elmos mindent az örök idő árja.
Miről is szólt tehát a koncert? Faulkner jutott eszembe: én a lehetetlen megvalósításának ragyogó kudarcai alapján rangsorolom magunkat.
Zenészeink a rangsor elején vannak.
Ez volt.
Ókútból friss víz
Borbély Mihály és barátai a Máraiban (2024.12.06)
Borbély Mihály – fúvós hangszerek, Farkas Zoltán ‘Batyu’ – tánc, dob, gardon, Lukács Miklós – cimbalom, Dés András – ütőhangszerek, Barcza Horváth József – bőgő
Írta: Szávai József
Fotók: Erdei Mihály
